Szociális munkások történetei

“20 évet ledolgoztam egy kereskedelmi bankban, majd főállású anyaként azon gondolkoztam, hogyan tudnék másoknak segíteni. Mindezt nem altruista megközelítéssel, hanem professzionális hozzáértéssel kívántam megvalósítani. Így 40 évesen beiratkoztam az ELTE szociális munka szakára. Jelenleg családsegítőként igyekszem fellépni minden általam tapasztalt igazságtalanság ellen, és meggyőződésem, hogy minden gyermeknek joga van hátrányos megkülönböztetés nélkül, megfelelő anyagi biztonságban felnőni. Hiszem, hogy mi, szociális munkások, sokat tehetünk annak érdekében, hogy egy igazságosabb, toleránsabb társadalomban éljünk.”

 

“Juhász Eszter vagyok, szociális munkás. Ez a szakmám, a hivatásom. Végzős gimnazista koromban egy szegregált iskolában önkénteskedtem, ahol különleges bánásmódot igénylő és SNI-s gyermekek tanultak, akik már ebben a korban megtapasztalták az előítéletek széles skáláját. Azt éreztem, hogy segíteni szeretnék nekik és szeretném megérteni, miért van az, hogy ezek a gyerekek saját korcsoportjuktól lemaradva, kirekesztve tanulnak? Számos kérdés fogalmazódott meg bennem, és ez sodort végül a szociális munka képzés felé. Ebben a hivatásban találtam meg kérdéseimre a válaszokat. A munkámban az motivál igazán, hogy egy állandó tanulási folyamat, amelyben sokat tanulok az ügyfeleimtől is, és amelyen keresztül jobban megérthetem önmagamat és a társadalom működését. Semmihez sem hasonlítható érzés az, amikor egy segítő folyamat eléri célját és látod, hogy egy ember élete jobbá válik. Szociális munkásként azért küzdünk, hogy elősegítsük a társadalmi változást és összetartozást, valamint az egyes emberek hatalommal való felruházását. Senki nem állítja, hogy ez könnyű feladat, viszont a társadalmi felelősségvállalás, szolidaritás és igazságosság elengedhetetlen ahhoz, hogy egy mindenki által élhetőbb és egyenlőbb társadalmat hozzunk létre, KÖZÖSEN!”

 

“A gimnáziumi évek alatt kezdtem el önkénteskedni, későbbi egyetemi jelentkezésemben a társadalmi problémák és egyenlőtlenségek iránti érdeklődés irányított a társadalomtudományok felé. A területen belül több szak elvégzése után jutottam oda, hogy ne csak az íróasztalnál ülve tanulmányozzam a problémákat és megoldási lehetőségeket, hanem közvetlenül a gyakorlatban, terepen is. Szociális munkásként kollégáimmal komplex, sokrétű és változatos munkát végzünk, amelynek része többek között a segítő beszélgetés, tanácsadás, képességfejlesztés, krízisintervenció, lakhatási és egyéb szociális ügyintézésben, munkaerő-piaci reintegrációban való segítségnyújtás, mind-mind azért, hogy hosszútávon képessé tegyük ügyfeleinket az önállóbb életvitelre. Bárkinek – anyagi helyzettől függetlenül – alakulhat úgy az élete, hogy a természetes támaszok hiányoznak vagy kudarcot vallanak, ilyenkor nyújt szakszerű segítséget és támogatást egy szociális munkás. Munkámban a közvetlen segítségnyújtáson túl az motivál, hogy az ügyfelek érdekeit képviselve változást érjek el abban, hogy a szociális rászorultságra ne egyéni hibaként, hanem strukturális-társadalmi problémaként tekintsünk, amelynek hosszútávú kezeléséhez rendszerszintű változásokra és hátránykompenzációra van szükség, ennek elérése, egy igazságos és szolidáris társadalom felépítése mindannyiunk felelőssége és csak KÖZÖSEN lehetséges!”

“Fontos, hogy megerősítsük hivatásunkat, mert ahhoz, hogy tényleg változtatni tudjunk egyéni és társadalmi szinten, megbecsültség kell. Amikor szociális munkás szakra jelentkeztem, egyet tudtam: hogy a kor, amelyben élünk és társadalmi berendezkedésünk, a kapitalizmus, mérhetetlenül igazságtalan és antihumánus. Ezen a szakon éreztem, hogy a társadalom szemléletének formálásával közvetlenül is képes lehetek hatást gyakorolni a változásra. És itt már el is érkeztem oda, amit én a szociális munka legfontosabb céljának gondolok: ez pedig a dolgok jelenlegi folyásának megváltoztatása, legyen az egy diszfunkcionálisan működő család, egy elnyomásra épülő intézményrendszer, vagy épp ember és ember között különbséget tevő gazdasági-politikai struktúra. Mind a képzés, mind a szakma művelése közben világossá vált számomra, hogy a szociális munka sokszínű, így céljai is elég eltérőek lehetnek, de egy valami biztos: az emberi jólét növelése és az igazságosabb társadalom iránti elköteleződés az, mely hajtja ezt a hivatást, így mi más alapvetése is lehetne egy szociális szakembernek, mint ez a két dolog?”

“Azon kevesek közé tartozom, akik tudatosan jelentkeztek a szociális munkás képzésre. A szüleim neveltetése nyomán nem meglepő, hogy ezt a szakmát választottam, amihez hozzájárult, hogy nővérem az én pályaválasztásomkor már járt a szociális munkás főiskolai szakra. Szüleink maguk is mindig közösségi emberek voltak, akinek tudtak, segítettek. Apunak egy saját verséből idézve: „akik lemaradtak, húzd, húzd magaddal”! Minket ebben a szellemiségben neveltek, és ezt is cselekedték. Visszagondolva, gyerekkoromban, amikor sok mikuláscsomagot kaptam a családtagjaimtól, annak egy részét szétosztottam az utcában lakó kisebb gyerekek között, mert azt gondoltam, hogy nekem így is sok csokim marad. Az általános iskolában, a „közösségért végzett munkámért” részesültem jutalomban. A „lelki szemetesláda” szerepét a legtöbb közösségemben én vittem. Érdeklődési köröm legnagyobb részét az emberek hogyléte, életútja teszi ki, megfűszerezve javarészt a szociálpolitika és társadalomismeret kontextusával. A belső hangom tart a szociális munkás pályán – ami azt mondatja velem, hogy nem lehet megnyugodni, amíg ekkora méreteket öltenek a társadalmi egyenlőtlenségek, és igazságtalanságok. A másik érzésem a düh, ami a pályán tart és fejlődésre motivál, amit azért érzek, mert már rengeteg információ, tanulmány és (uniós) pénz áll az ország rendelkezésére, hogy csökkenteni lehessen azokat a méltatlanságokat az emberek életében, amiket a hátrányos helyzetükből fakadóan el kell szenvedniük. Az emberi esendőség rendszerszintű tagadása zajlik akkor, ha büntetünk, vagy elveszünk azokban a helyzetekben, amikor támogatásra lenne szükségük! Miért éri meg segítőként dolgozni? Azért, hogy azok az emberek, akik szintén nem tudnak elmenni a fenti problémák mellett, kiharcolják azt, ami jár(na) azoknak, akiktől sokan csak elvenni akarnak! Legyen szó szolgáltatásokhoz való hozzáférésről, minőségi oktatásról, lakhatásról, időskori bentlakásos ápolásról, szenvedélybetegekkel foglalkozó segítőkről és így tovább…A szociális munka egy gyönyörű szakma. Arra kaptunk képesítést, hogy védelmezni, támogatni tudjuk az arra rászorulókat, és hogy a törvényhozók „lelkiismeretei legyünk”.”

“Soós Péter vagyok, a Szabolcs Utcai Hajléktalan Kórház és Átmeneti Szállás intézményvezetője. Édesanyám szociális munkás volt, tudtam, hogy kikkel foglalkozik, és azt is tudtam, hogy milyen fizetések vannak ezen a területen, úgyhogy először próbáltam elkerülni, hogy szociális munkás legyek, és pszichológiát kezdtem el hallgatni. Harmadévesként egy hajléktalanszállóra kerültem gyakorlatra, ahol azt láttam, hogy a pszichológus inkább azt vizsgálja, hogy hogyan alakulnak a dolgok a személyen belül, míg a szociális munkában ugyanaz a lelki háttér megvan, mint a pszichológiában, de a szociális munkás a jogrendszer és a különböző ellátások ismeretében sokkal kézzelfoghatóbb segítséget tud nyújtani, ezért átmentem szociális munka szakra, és ott fejeztem be az egyetemet. A szociális munka egy hivatás, van egy értékrend benne, amit a magaménak érzek: a felelősséget, hogy ezek az emberek megőrizhessék az emberi méltóságukat. Ez egy nagyon nehéz, mentálisan is megterhelő munka, ráadásul a munkaterhek a koronavírus miatt csak fokozódtak. A kormány ennek ellenére elismerés és köszönet nélkül hagyta a szociális munkásokat, pedig a terület megbecsültségének helyreállítása és pénzügyi helyzetének orvoslása a legégetőbb jelenleg a sok rendszerszintű probléma között.”

“Bakosi Tamás vagyok, szociális munkás. 2012 óta dolgozom szociális területen: korábban gyermekvédelemben, majd váltottam a hajléktalanellátásra. Jelenleg a BMSZKI Dózsa Átmeneti Szállásának vagyok a szakmai vezetője. Szociális munka szakos alap diplomámat a Szent István Egyetemen szereztem, majd mesterképzést a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében végeztem. Ezalatt jó néhány módszert tanultam, több képzésen részt vettem, hogy fejlesszem szakmai eszköztáramat (HIV/AIDS tanácsadás, gyászcsoportvezetés, mediáció, facilitáció, vidékfejlesztő szociális munka, gyermekjogi képviselet stb.). A segítői szerepkör a családi mintázatomban is jelen van, így nem volt idegen számomra a szociális szakma. Egy olyan területet kerestem, ahol változatos a munkám és a kliensköröm, és nincs két egyforma eset. Olyan szakmára vágytam, ahol képezhetem magam, ahol elmondhatom a meglátásaimat, akár publikálhatom is őket, s ahol elfogadó, nyitott, empatikus emberek vesznek körül, akiknek célja a segítségnyújtás. Azt hiszem, hogy mindezt megtaláltam: ez a hivatás a szociális munka.”

“Egy óvodás kislány édesanyjaként pályamódosításra készülve a képzések közötti válogatáskor a fő szempontom a gyerekek érdekében végzett munka volt, ezért választottam a szociálpedagógia szakot. A főiskolai gyakorlatok során a felnőttekkel folytatott szociális munka felé sodródtam, ma is úgy gondolom, nagyobb eséllyel van jól a gyerek, ha a felnőtt jól van. A szociális munka számomra legfontosabb feladata közvetítőnek lenni a mindenkori vezetés, hatalom felé a hátrányos helyzetek felszámolása érdekében. A pályán húsz év elteltével a csoportokkal végzett szociális munka és a tereptanítás tart, és az a hit, hogy lehet jobb, ha teszünk érte.”